400 napig a gyerekeim egyetlen osztálytársa egymás volt

Amikor az ikreim csecsemők voltak, mindent nehéznek éreztem – nem úgy, mint duplanak az erőfeszítés, hanem valami exponenciális szorzó. Nem tudtuk volna elképzelni, hogy mire 5 évesek lesznek, és hirtelen egy globális világjárvány közepette találjuk magunkat, ezek a szorosan összetartozó testvérek nemcsak egymás, hanem az egész család terheit könnyítik meg.

Amikor 2020 márciusában bezárták a tankerületünket, a lányom és a fiam még csak óvodások voltak, mindössze hónapjaik voltak arra, hogy elkezdjenek eligazodni egy városszerte egy nagy új iskolában. Két hét tananyaggal a hátizsákjukban tértek haza – de azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy tovább lesznek kint. Talán egy hónap , gondoltuk. (Spoiler figyelmeztetés:Nem szögeztük le egészen a becslésünket.)

Végül napi egy óra formájában újraindult az óvoda a Zoomon, a tanárok és a diákok egyformán üvöltöztek. A gyerekeim még nem sajátították el az olvasást vagy az írást, de most már el kellett volna sajátítaniuk a technológiát és a hozzá kapcsolódó etikettet? Nem volt ideális – és korántsem volt elegáns –, de talán ez a furcsa módon zárja le a tanévet, legalább pontokat nyert az újdonságért.

Nemsokára nyárra vége lett az iskolának. Persze nem tudtunk elmenni nyaralni, vidámparkba – vagy bárhová, igazából –, de a gyerekeim jókedvűek maradtak, mert a tetőnk biztonsága alatt beépített legjobb barátok voltak. Sárpitét készítettek a hátsó udvarban, pancsoltak a gyerekmedencében, és általában üdítően analóg módon szórakoztatták egymást.

Amikor az első osztály távolról indult, meghoztuk azt a döntést – ami némileg ellentmondásos volt a többgyermekes szülők körében –, hogy a gyerekeink egy osztályteremben járnak. Ez gyakorlati kérdés volt. Van egy két hálószobás házunk, és nehéz külön sarkokat találni, ahol két tananyagon dolgozhatunk anélkül, hogy ne küzdenének a hangvisszajelzésekkel.

Ráadásul dolgozó szülőkként le voltunk nyűgözve. A férjem minden nap azon dolgozott, hogy megmentse súlyosan érintett vállalkozását és a tőle függő alkalmazottak megélhetését. Íróként próbáltam néhány töretlen pillanatot összefűzni a mondatok összefűzésére, mielőtt felkértek volna egy technikai probléma elhárítására vagy egy falat elkészítésére. A gyerekek ugyanabban az osztályban tartása leegyszerűsítette a folyamatot abban az időben, amikor a „csak boldogulj” volt a játék neve.

Kiváló tanárok segítségével gyermekeim mindennek ellenére boldogultak tanulmányilag. Az olvasás és az írás elsajátítása felé meneteltek. Kitűnőek voltak matematikából. És határozottan kitalálta a technológiát.

De még mindig nem láttak más gyerekeket. Egész első osztályos évükben ritkán hagyták el a házat, mivel a COVID tombolt, és városunk egy ponton a betegség világméretű epicentrumává vált. Olyan érzés volt, mintha egy irányíthatatlan pokol lenne a falakon kívül. És a világuk – legalábbis földrajzilag – nagyon kicsi lett.

Napról napra halmozott, és valahogy 400 nap telt el. Tudtam, hogy a gyerekek átérezték a világ eseményeinek súlyát (például felváltva váltak alvászavarral), de nem omlottak össze a járványos bizonytalanságtól. Játékokat találtak ki, vicceket találtak ki, mosolyogtak és nevettek.

Mindent egybevetve jól jártak – és tudom, hogy ez csak azért van, mert voltak egymással. Nemcsak az anyaméhben élő társak és beépített legjobb barátok egy életre, hanem partnerek a világjárvány során az 5, majd a 6 évesek szemével.

Lassan 2021 augusztusa, és az újonnan vert 7 éves gyermekeim az iskolába való visszatérésre készülnek – 17 hónap után először személyesen az egyetem normál működése (és természetesen a biztonsági protokollok) közepette.

Mindegyiküknek megvan a saját tanára. Az iskolájuk tele lesz osztálytermekkel, tele potenciális barátokkal… nem is beszélve a potenciális ellenségekről, zaklatókról és klikkekről. Az iskolaudvar megint az övék, hogy néha együtt navigálhassanak – de egyénileg külön-külön is. A gyermekkori diadalok és buktatók táptalaja lesz. Az élet mikrokozmosza.

Ennyi együttlét után ebben az egyre kisebb érzésű házban elindítom őket, hogy megtalálják saját útjukat. Nem ikrekként, hanem egyéniségekként, akik napról napra egyre jobban érnek és különböznek egymástól.

ideges vagyok, persze. És érzelmes vagyok. (Igen, anya sírni fog az iskola első napján – garantáltan.) De bizsereg az izgalomtól mindentől, amivel találkoznak az útjuk során, hiszen végre lehetőségük nyílik arra, hogy teljesen felfedezzék, mit jelent önmaguk lenni történelmi évében térnek vissza az iskolába.


Previous:

Next: